2017. augusztus 13., vasárnap

Benedict Wells: És véget ér a magány

"A nehéz gyerekkor  olyan, mint egy láthatatlan ellenség: soha nem tudhatjuk, mikor sújt le ránk."

A fiatal szerző regényét nem ajánlom depresszióban szenvedőknek. Annak ellenére letehetetlen a könyv, hogy árad belőle a szomorúság, és igencsak kevés azon oldalak száma ahol valami felemelőről olvashatunk.

Narrátorunk Jules, aki szüleit tragikus hirtelenséggel elveszíti. Bátyja és nővére sem jelentenek nagy támaszt a fiúnak, mindhárom gyereket alapvetően változtatja meg a veszteség. Intézetbe kerülnek és  a korábbitól teljesen eltérő életformára mindhárman más és más túlélési stratégiát dolgoznak ki.

"Kilenc év után olyan tökéletesen alakítottam a gondtalan, életvidám intézetlakó szerepét, hogy olykor pár pillanatra magam is elhittem, hogy tényleg ilyen derűs vagyok."

Felnőttként aztán  próbálnak egymásban vigaszt keresni, bepótolni az elveszett és egyben elárult éveket, mikor nem voltak ott egymásnak.
Jules igazi magának való fickó lett, semmiben sem leli örömét, tehetséget pedig végképp nem érez semmihez. Még az intézetben egyetlen barátra tesz szert, a szintén különc Alva -nak is megvan a saját jól bejáratott tragédiája. Főleg róluk szól a történet, különös násztáncukról, ami hol közelebb hozza, hol elsodorja őket egymástól. Jules megszállottan ragaszkodik a lányhoz, felnőttként is Alvától reméli a boldogságot amit gyerekkora óta hiába hajszol.

"Percekért  harcoltam, ha arról volt szó, hogy elérjem a buszt. De éveket tékozoltam el, mert nem azt tettem, amit akartam."

Közben feltűnnek a színen Jules testvérei, az ő sorsukat, életük alakulását is nyomon követhetjük. lassan kovácsolódnak egy nagy családdá, amire mindig is vágytak.

A szerző elhiteti velünk, hogy megannyi szenvedés és szomorúság után igenis jár a boldogság, a gondtalan évek, nagy szerelem. Van aki aztán megkapja, van aki nem.
Sok mindenről szól ez a könyv, és nagyon szépen van megírva. Valahol mind egyformák vagyunk, mégis annyi mindenben különbözünk. Mindig vágyunk valamire ami éppen nincs, állandóan hátrafelé nézünk, a múltat elemezgetjük, hiányokat görgetünk magunk előtt ahelyett, hogy azt élnénk át amiben éppen vagyunk, azt vennénk száma mennyi mindenünk van. Talán az a boldogság kulcsa, hogy a szenvedést és veszteségeket mennyire tudjuk feldolgozni és magunk mögött hagyni.

Értékelés:
5 magányos cseresznye az 5-ből!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése