Sue Klebold: Napsugaram

 "Elég, ha tudjátok, hogy jobb helyre távozom. Nem nagyon szerettem élni..."

1999. áprilisáig Sue és családja csak egy volt az átlagos amerikai családok közül. Április huszadikán Sue-t telefonon értesítették, hogy a tizenhét éves fia, Dylan iskolájában lövöldözés zajlik.
Sue, mint minden szülő rettegve rohant haza és férjével együtt aggódtak kisebbik gyerekükért. Aztán elkezdődött a hosszú évekig tartó rémálom. Rendőrök lepték el a házukat bomba és fegyverek után kutatva. Dylan áldozatból gyanúsított lett.
Dylan és barátja megölték tizenkét iskolatársukat, egy tanárukat, huszonnégy diákot megsebesítettek, majd magukkal is végeztek. Az iskolában több helyen bombákat helyeztek el, ezeknek többsége a szerencsének köszönhetően nem lépett működésbe.

Sue azóta is válaszokat keres. Ki volt a gyereke? Hogyan lehetett benne ennyi gyűlölet? És ők a saját szülei, hogy nem vették észre, hogy pár nappal a végzős bál után mire készül a fiuk? Mi,vagy ki tehet arról, hogy a fiúkból hidegvérű gyilkos lett? A gének? A környezet? Vagy a nevelése nem volt megfelelő? Sue maga is pedagógus lévén nem tudott megbirkózni a bűntudattal. Tönkrement a házassága, az egészsége az egész élete. Bujkált a családjával, újra és újra szembesülnie kellett gyereke nem ismert arcával. Eleinte minden lehetséges módon Dylan ártatlansága mellett kardoskodott.Rászedhették, megzsarolták. Nem akarta elhinni, hogy fia szabad akaratából tette amit tett. Kit gyászoljon? A fiát? Vagy az áldozatait?
Dylan-t titokban temették el, neve nem került a sírjára. A család számára nem volt vigasz és együttérzés.Több ezer gyalázkodó levelet kaptak, és tucatnyian perelték be őket. Az áldozatok családjai jóvátételt akartak.

Dylan és barátja Eric tette több szempontból is fontos lett az iskolai erőszak esetei között.

A könyvben lassan kirajzolódik, hogy mindenki hibázott. A család nem szentelt kellő figyelmet az évekkel korábbi apró kisiklásoknak, a pedagógusok szemet hunytak az iskolai erőszak felett, a szakemberek nem láttak potenciális veszélyt a két fiúban. Senki sem ismerte fel a depresszió és az öngyilkos hajlamra utaló jeleket.
A könyv szerteágazóan, és behatóan taglalja a történteket. Jodi Picoult nagy vonalakban hasonlót írt  a Tizenkilenc perc című könyvében, és bár kellő realitás érzékkel tárta elénk,  mégis a képzelet nem múlhatja felül a valós tragédiát.

"Ki-be fordítgattam, amit tudni véltem magamról, a fiamról, a családomról, és hol rémmé változott a fiú, hol a rém vissza fiúvá." 

(Kapcsolódó könyv: Rachel könnyei-az egyik áldozat szülei írták, lányuk naplója alapján)