"Én vagyok a csodalény, aki tizenhárom percig halott volt."
Kicsit ugyan megijedtem a sztori elejét olvasva, mert úgy tűnt, hogy főként arról van szó, hogy a három főszereplő tinilány melyikének ragyog fényesebben a szájfénye. De aztán jól beleássuk magunkat a lélek sötét bugyraiba, ahol aztán felszínre törnek a kicsiny, és alantas érzések.
És legyünk húsz, vagy negyven évesek gyűlölni éppúgy tudunk.
Natasha halott volt, aztán megmentették, a barátnői pedig furán viselkednek, mint akik nem erre számítottak. Jenny és Hayley minden bizonnyal titkolnak valamit, Natasha pedi nem emlékszik arra, hogy került a jéghideg vizű folyóba. Gyerekkori barátnőjétől Rebeccától remélem segítséget, hogy kiderüljön miért gyűlölik őt annyira mostani kebelbarátnői.
"A barátság selyemfonal, ami könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad."
Látszólag egyértelmű a történet, már csak az okokat kell feltárni, ám ahogy halad a sztori úgy derül ki, hogy semmi sem olyan egyszerű mint amilyennek elsőre látszott, az pedig, hogy ki is az igazán gonosz az oldalanként változik.
Bepillanthatunk a tinédzserek mai világába, a barátságaik működésének dinamikájába. Megannyi szerep, amibe ha belekényszerítik őket nincs kitörési lehetőség, a bálkirálynő örökké ragyog, a lúzer sohasem lesz népszerű.
Az utolsó lapokon fordul a kocka, és szó szerint a feje tetejére áll a sztori.
"-Olyanok vagyunk, mint a lányok A salemi boszorkányokban - jegyezte meg Tasha amikor ismét lélegzethez jutott, és meg tudott szólalni. -Kint az erdőben, nevetgélnek és sötét varázsigékkel dobálóznak."
A szerző ezen könyve határozottan jobban tetszett mint a Ne higgy a szemének! . Lehet azért is volt jobb, mert ebben a történetben nincs semmilyen hókuszpókusz.
Sarah Pinborough a feszültségkeltés nagymestere!
Értékelés:
5 ravasz cseresznye az 5-ből!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése