Olvasnám

 A könyv már csak a borítója miatt is kell! A Cartaphilus kiadó a Kate Morton könyv mellé még jó párral előrukkol karácsony előtt.

  Maud ​fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a világgal. Egyvalakit azonban nem tud és nem is akar elfelejteni: barátnőjét, Elizabethet – aki eltűnt. Vagy akiről azt hiszi, hogy eltűnt, és veszélyben van. De senki nem hallgat rá: sem a lánya, sem a gondozói, sem a rendőrök, és legkevésbé Elizabeth fia. Netán az ő keze lenne a dologban?
Maud csak a házában szanaszét kitűzött kis céduláira, az érzéseire és emlékfoszlányaira hagyatkozhat, de elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és megmenti a barátnőjét. Eltökéltsége a megszállottsággal határos. Kutat Elizabeth üres házában, az utcákon és a kertben, de időérzéke, teste és a tárgyak sora is mindinkább cserben hagyja. Az összeszedegetett töredékek végül mégis elvezetik valahová: a régmúltba, egy másik megoldatlan rejtélyhez. Sukey, a nővére röviddel a II. világháború után váratlanul eltűnt, sorsára sosem derült fény. Vajon eltűnésének rejtélye megmutatja az utat Elizabethhez?

Itt egy újabb világvége, két nővel és víz nélkül.

 Mire ​​lennél képes, hogy megvédd a vízforrásodat egy kiszáradt világban?
A világvége nem bonyolult. Egyszerűen csak nincs többé semmi: se munkahely, se iskola, se üzlet, se közlekedés. Nincsenek emberek sem, csak a megmaradt kevesek. Ők a túlélők, akiknek egyetlen célja van: a fennmaradás. A civilizáció összeomlása után legfőbb törekvésük az élelem megszerzése és a védekezés.
Anya és Lynn túlélők. Anya nő, harcos és gazdálkodó egy személyben. Felnevelte a lányát, gondoskodott enni és innivalóról, biztonságot teremtett kettejüknek a farmon, megvédelmezte otthonukat a betolakodóktól. S ami a legfontosabb: megvédte legnagyobb kincsüket, a kis tavat, ivóvizük forrását. Puskával kel és fekszik.
Lynn tizenhat éves. Anyán kívül mással még nem beszélt, mást nem is nagyon látott. Kilencéves kora óta tud vezetni, pontosan céloz és lő, ért a víztisztításhoz, és jól bánik a fejszével.
Aszályos volt a nyár, az életadó tó vize apadni kezd. Dél és kelet felé is tábortüzek füstje látszik. Vajon a távoli város kiszolgáltatott menekültjei vagy rossz szándékú betolakodók közelednek? Nem lehet tudni. Akár így, akár úgy, Anyának és Lynn-nek készülnie kell a télre, védelmezniük kell a tavat, meg kell védeniük magukat az idegenektől és a prérifarkasoktól.


Valamiért egy évekkel ezelőtt olvasott könyv jutott eszembe erről a könyvről, nem tudom miért, de valami hasonlót várok mint amit amilyen a  Semmi sem áll az éjszaka útjába 

Fájdalma egyszerre volt pajzs és gát is: egyfelől védelmezte a további fájdalomtól és a szembenézés kényszerétől, másfelől érzéketlenné tette az élet új lehetőségei iránt. A gát leomlásával azonban végül szembenézett félelmei forrásával és emlékeivel, s végre elfogadta szülei halálát.
Útjának leírása kegyetlenül őszinte és kegyetlenül gyönyörű. Mindnyájunkhoz szól, hiszen a gyász mindennapos tapasztalat, mindnyájunkat utolér. Claire Bidwell Smith küzdelme nem volt hiábavaló: célba érésének egyik bizonyítéka, hogy ma sikeres gyászterapeutaként dolgozik Los Angelesben.
A ​​halált, a gyászt és a veszteséget öt lépésben engedjük közel magunkhoz: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és belenyugvás. Erre az öt jelképes fejezetre oszlik Claire Bidwell Smith könyve is, amelyben felidézi a szülei halála árnyékában eltelt fiatalságát, majd azt az utat is, amelyet e súlyos teherrel a lelkében megtett. Hosszú volt ez az út, alkohol és drogok buktatóival, pusztító és függőséget okozó kapcsolatok zsákutcáival. Claire alig múlt tizennégy éves, amikor a szüleinél szinte egyszerre diagnosztizáltak rákbetegséget, és csupán huszonöt éves, amikorra már mindkettőjüket eltemette. A kétségbeesés és a magány eleve kudarcra ítélt kapcsolatokba űzte, amelyben démonaival küzdve megsértett másokat, és maga is megsérült.