Delphine De Vigan : Semmi nem áll az éjszaka útjába

1944 -et írunk amikor is a Poirier családban megszületik az első gyerek. George és Liane összesen kilenc gyereket nevel. Átlagos, sőt az átlagosnál boldogabb, tartalmasabb,  életük lehetett volna, de az első tragédia után valahogy már nem képesek teljesen átadni magukat az életnek. A szomorúság és a bánat sötét árnyékként vetül a családra, és úgy tűnik örökké velük marad...

Mikor arról olvasunk, hogy egy házaspár elveszíti a gyermekét annál borzalmasabbat nem tudunk elképzelni, nos akkor képzeljük el azt, ha nem egy gyerekről van szó hanem háromról. Egyikükkel sem betegség végzett...

Lucile, az egyik gyerek a családból később a szerző anyukája lesz. Delphine pedig megpróbálja elénk tárni édesanyja családját, akik mintha el lettek volna átkozva. A bizarr haláleseteken kívül még az apa különös viszonya is tetézte a szörnyűségeket ami lányihoz fűzte.

Tetszett, hogy a szerző bár nem tudta érzelmileg kivonni magát az emlékek alól, mégsem éreztem, hogy önsajnálatba fulladt volna, és azt sem, hogy valakit is okolna a családból. Olvasás közben sokszor értetlenkedtem, hogy a már felnőtt gyerekek, és unokák miért nem hagyták hátra a szülőket,miért viseltek el annyi mindent, de erre is van magyarázat...

"A családom a legzajosabb, a leglátványosabb  vidámságot testesíti meg, de szüntelenül  kísérti a halottak hangja , a csapások szele."

A könyv hol a szerző gyerekkorát mutatja be, hol a szerző édesanyjának családjáét. Mindkettő lebilincselő volt, izgalmas, és szomorú egyben. Háborús regényekben nem halnak meg annyian mint ebben a könyvben.

Furcsa volt olvasni, hogy tulajdonképpen az a valami ami szétszakít egy családot, ugyanakkor pont az tartja össze. A szerző édesanyja öngyilkossága után érezte úgy, hogy a sok emléket, napló bejegyzést, fényképet átfogó történetté kell alakítania. Teljes mértékben sikerült neki átadni, sőt annál sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, valamiféle reményt, hogy  a sok tragédia ellenére, nincs az a lánc ami egyszer  meg ne szakadjon.

A könyv borítóján Lucile a szerző anyukája látható egy családi eseményen. Mit látunk? Egy szép arcú, fiatal nőt, aki mosolyogva személi az asztaltársaságot. Most képzeljünk köré egy életet.
Ugye nem hinnénk, hogy nehéz gyerekkora volt, hogy állandóan csak az anyja figyelmére sóvárgott, aki kilenc felé szakadt. Ugye még nem látjuk bele, a depressziót, a szétesést, és az öngyilkosságot?

"Lucile egy egészen kicsi,málladozó valami lett, egy összeragasztott, megfoltozott, de valójában megjavíthatatlan valami."

Minden tiszteletem  a szerzőé, hogy a gyerekkora ellenére ennyire megbocsátó és elfogadó gyereke volt az anyukájának.

Értékelés:
5 családi cseresznye az 5-ből!!!