A szerző gyermekkorának helyszínéről, és egypetéjű ikerlányairól mintázta a könyv vázát.
Egy átlagos családregénytől azonban ez a könyv jóval több. Nem is értettem mit jelent a fülszövegben a krimi szó,de utólag már áldom azt aki megírta a tartalmat és nem árult el semmi fontosat.
A hatvanas évek közepén-végén járunk, Rose ikerlányaival egy Walesi kommunából Suffolkba költözik, a magány és a boldog élet reményében. A nő egyszerű életre vágyik, ahol elegek ők egymásnak hárman. Ám egészen más a valóság, mint amit Rose megálmodott hármójuknak. Míg a kommunában mindenki lányai voltak a gyerekei, és a gondjai mindenkire tartoztak, az igazi, valós világban családfenntartó lett, aki nemcsak rózsaszín ruhát varr a lányainak, de ha kell csöpögő csapot szerel, és ételt szerez, fát hasogat.
Amíg Rose elhatározza, hogy férjhez megy, belefáradva az önállóságba, addig a két lánya Isolte és Viola szabadon kószálnak a ház körüli vadonban. Így ismerkednek meg a szintén ikerpár fiúkkal Johnnal és Michaellel. A négyes elválaszthatatlan lesz, együtt fedezik fel a sötét tölgyfa erdőt, a tengerpartot, és egy régi elhagyott világító tornyot, ami búvóhelyük lesz.
A kezdeti öröm és boldogság helyét egyre inkább átveszi valami baljós, ami folyton a levegőben lóg. A két fiú apja agresszív, az apa keze nyomát mindkét gyerek állandóan magán viseli. Isolte és Viola titkolózni kezd egymással, ám ez az állandó összezártság mellett nehéz. Egészen addig fent is marad ez a kényes egyensúly amíg anyjuk meg nem találja az igazit, és Viola ráébred, hogy már nemcsak barátként tekint Johnra.
Egy végzetesnek bizonyuló csók, és egy éjszaka mikor a négy gyerek kiszökik a világítótoronyhoz olyan láncolatot indít el ami tizenöt évvel később még mindig üldözi őket.
Rendkívül jól megírt könyv, lépésenként rántva be az olvasót abba az örvénybe ami végig jellemzi a könyvet.
A jelen eseményeit Isolte tolmácsolja, a múltat Viola meséli el.
Isolte látszólag normális, átlagos életet él, barátja és munkája van, éjjelente mégis sikoltva ébred. Viola pedig súlyos anorexiás.
"Viola bűvészmutatványa, hogy levegővé váljon, már régóta zajlik."
Isolte mindent megpróbál, hogy húga meggyógyuljon, de úgy tűnik semmi sem lehet elég motiváció a számára. Egészen addig míg egy nap Viola arra kéri Isoltet, menjen vissza Suffolkba és keresse meg Johnt és Michaelt.
"Kedves John!
Éjszaka miközben próbáltam aludni - motorok zúgtak el az ablakom alatt, és bele-belehallgattam vadidegenek beszélgetésébe - elképzeltelek téged és Michaelt az erdő csöndjében. Erősen imádkozom, hogy az apukátok úton legyen a kamionnal, és hogy soha ne üssön meg titeket többé. És látom, hogy boldog vagy - boldognak kell lenned. John értem, ez az egyetlen ami értelmet ad a dolgoknak..."
Nemcsak maga a történetvezetés, hanem a tájleírás a vidéki élet, a hangok, ízek átadása is olyan tökéletesen sikerült a szerzőnek, hogy órákig tudtam volna olvasni, ahogy Isolte és Viola fut a homokos úton, vadnyulat kergetnek, vagy kavicsot gyűjtenek a tengerparton.
Az első szerelem ilyen erős, és kitartó ereje lenyűgözött. Minden lány ilyen férfit szeretne, egy saját Johnt aki nem bolti virágcsokort ad ajándéka, hanem egy tengerparti követ, belevésve a mi nevünkkel, aki elég ha jelen van, akinek nem mesterséges dezodor, hanem nap és fű illata van, aki sosem sír. Aki sosem panaszkodik a családjára az apjára, aki mindig meg tud lepni, ugyan akkor tudjuk, hogyha tizenöt évig nem is találkozunk, akkor is ott vár minket ahol elváltunk.
Ragozhatnám még, de felesleges, számomra ilyen a tökéletes könyvélmény !
Értékelés:
5 cseresznye Johnnak szánva az 5-ből!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése