2014. június 2., hétfő

Jodi Picoult: Sorsfordítók

 
Próbáltam normális épkézláb gondolatokat megfogalmazni a könyvvel kapcsolatban, de nem igazán jártam sikerrel. A NAGYON JÓ! ÁLLATI IZGALMAS!! mondatok villognak fejem felett és ennyi.
Tulajdonképpen még mindig emésztem, rágom a történetet.



A Hart és Gold család szomszédi viszonyából barátság lett, a két anya első gyereke között csupán három hónap volt, együtt nőttek fel.
A család számára teljesen egyértelmű volt, hogy az együtt homokozásból egyszer majd együtt járás lesz, és nem is bánták, hiszen mindkét gyerek felől nyugodtak lehettek, hogy olyan emberrel van akit jól ismernek.
Minden héten egy nap a négy felnőtt együtt vacsorázott.
1997 november 7-én Emily és Chris együtt töltötték az estét, Emily nemsokkal később halott volt, Chris kórházba került.


"Hiszen mindig így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik."

A sztori egyszerűségében rejlik a csapda.
Már az első oldaltól tudtam, hogy mi történt, az oda vezető út azonban baromi bonyolult volt.
Azt hiszem az, hogy valakit születésünktől kezdve velünk van, és szeret minket lehet éppolyan megnyugtató mint ijesztő. Mert mi van ha útközben mi meggondoljuk magunkat… mi van ha azt szeretnék ha körülöttünk semmi sem változna meg, de úgy érezzük túl késő,már túl sok minden történt, és semmi sem úgy alakult ahogy elképzeltük. És mi van ha olyasmiket is képzelünk amit mások sosem vártak el tőlünk??



Vannak olyan emberek akik mintha csak lázadnának az élet ellen, akiknek elég egyetlen rossz dolog, hogy úgy gondolják az élet csakis fájdalmas lehet.. Emilyt eleinte sajnáltam, aztán csak értetlenül álltam a döntései előtt.

Picoult ezúttal is mindent bevet, hogy ne tudjuk letenni a könyvet, és olvasás után még sokáig rágódjunk a témán.
A történet két szálon fut, a jelenben és a múltban mígnem azon a végzetes novemberi napon összefutnak a szálak.
A szülők, ügyvédek, ügyészek most is ugyan olyan jól felépített karakterek mint a szerző korábbi könyveiben, és bár van aki pont ezért találja kissé unalmasnak a szerző könyveit, ennek ellenére én ezt a tárgyalástól ítélet hirdetésig tartó részeket mindig szájtátva olvasom.


 
Elsőre fekete-fehérnek tűnik a sztori, aztán ahogy egyre jobban megismerjük a családokat, Christ és Emilyt, akkor bukkannak felszínre az apró traumák, félresiklások.

Picoult mindig meg tud lepni.Remélem előbb-utóbb az összes könyve elérhető lesz magyarul is.


Értékelés:
5 ragaszkodó cseresznye az 5-ből!!!

6 megjegyzés:

  1. Biztos az én készülékemben van a hiba, de nekem nagyon nem jönnek be a Picoult-regények. Olyan mesterkéltek és patikamérlegen kimérten hatásvadászok.

    VálaszTörlés
  2. Az, hogy nem mindennapi történeteket vet papírra tűnhet úgy, hogy hatásvadász meg mesterkélt.
    Nekem is volt néha, halványan ilyen érzésem, viszont tény, hogy attól mert nem mindennap történnek ilyesmik, attól még történnek, ahogy például a Tizenkilenc perc is ahol egy diák a társai ellen fordul...
    És volt már példa szerelmi gyilkosságra is.
    Én azért szeretem a könyveit mert nemcsak kitalál egy krimit, thrillert hanem darabokra szedi azt, és olyan karaktereket talál ki akikről elhisszük, hogy hús-vér emberek.

    VálaszTörlés
  3. Nekem meg pont ez a "hús-vér"-ség hiányzik a könyveiből. Épp, hogy minden szereplőjét műnek és kétdimenziósnak éreztem.
    Hát, nem vagyunk egyformák mi olvasók:-)

    VálaszTörlés
  4. :D Tényleg érdekes, hogy ahányan vagyunk annyiféleképpen látunk, értelmezünk egy-egy könyvet :-)

    Épp most olvastam egy olyan könyvet ami eddig csak csupa pozitív értékelést kapott, bennem viszont jócskán maradt hiányérzet :-)

    VálaszTörlés
  5. És mi volt az a könyv? A Csak egy nap?

    VálaszTörlés
  6. Igen, a Csak egy nap!
    Még olvasás után nem is fújtam rá annyira, de ahogy elkezdtem róla írni a blogbejegyzést, egyre több nem tetsző momentum bukkant fel.

    VálaszTörlés