Mivel a Karnyújtásnyira c. könyvet olvastam előbb, félve nyúltam a már régóta a polcon várakozó kötethez, előbbivel ugyanis nem voltam maradéktalanul elégedett.
A szerző elég kemény témát választott, a húszas évei végében járó Daisy szervezetében újra felüti a fejét az egyszer már legyőzöttnek hitt rák. A fiatal nő boldog házasságban él, mindketten tanulnak még, férje állatorvosi pályája miatt háttérbe szorítanak mindent.
Ám egy rutinvizsgálatnál kiderül, hogy Daisy-nél nem az a kérdés, hogy újra felveszi -e harcot a gyilkos kórral, hanem hogy mennyi időt tudnak még neki biztosítani az orvosok.
Mindig furcsák azok az élethelyzetek amiket még nem tapasztaltunk meg, de van egy elgondolásunk, hogy mi vagy szeretteink hogyan reagálnának le egy hasonló helyzetet.
Csodálok mindenkit aki bármilyen betegséggel képes évekig küzdeni, optimista maradni, nem feladni, nem elkeseredni sőt tovább darálni a hétköznapokat.
A sok apró bosszantó muszáj dolog képezi napjaink nagy részét, mégis egy ilyen történet olvasása után szinte boldogan porszívózunk, hívjuk fel az autószerelőt, fizetjük be a csekket, vagy kérünk időpontot a fogorvoshoz.
Nem nagyon tudtam Daisy -vel azonosulni, mert vagy a homokba dugta a fejét, és a helyzetéhez képest jelentéktelen dolgokkal foglalkozott, vagy a férjének keresett feleséget. Utóbbi döntését az vezérelte, hogy mi lesz a férjével -ki mos rá, szedi össze utána a szennyest- ha ő már nem lesz.
Nem értettem a nő ezen való agyalását, teljesen felesleges köröket futott, szerintem kivitelezhetetlen terv volt az amit elképzelt. Ráadásul minden egyes perc amit ezzel a zagyvasággal töltött, kettejüktől vett el időt, amit együtt tölthettek volna, megvalósítva még pár régóta dédelgetett és kivitelezhető tervet, mint mondjuk egy rövid utazás.
A férj helyében én egy kicsit jobban a sarkamra álltam volna, Daisy túl erőszakosan döntött mindenről mondván ő a beteg.
"Beszippantom a fű és a föld illatát. Régen mindig jóleső bizsergéssel és várakozással töltött el – egy jel volt, ami arra emlékeztetett, hogy már közelednek a hosszú, édes nyári napok. Ez az érzés most valami mással keveredik. Hogy az idő kicsúszik a kezeim közül. Nem most volt tél? Hogy lett tavasz ilyen hirtelen? Hirtelen olyan indokolatlannak tűnik az, ahogy mindig sürgettem az idő múlását. Mindig vártam valamit, hogy Jack befejezze az egyetemet, hogy végre nyár legyen, a péntekeket. Most arra vágyom, hogy egész héten hétfő legyen, és hogy a napsugarak sose adják meg magukat a hold fényének."
Értékelés:
4 reménykedő cseresznye az 5-ből!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése