Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

"A nem kell mindig jól járni filozófiája nálunk olyannyira kódolva van családilag, hogy a mindiget bátran kicserélhetjük sohára."



A könyv első tíz-húsz oldalát akár én is írhattam volna... mintha az orvosok a tehetetlenségre és uram bocsá' nem hozzá értésre is külön protokollt alkalmaznának. Első körben  nem veszik észre, hogy az újszülött gyerekkel valami baj van. Második körben az érdeklődő szülőt, finoman de határozottan hülyének nézik. A harmadik kör az, mikor végre belátják, hogy valami baj van, de segíteni nem tudnak. Majd jönnek a bónuszok olyan formában, hogy vagy végleg elkeserítik az amúgy is padlón heverő szülőt, vagy olyan megoldást kínálnak, amitől minden jóérzésű emberben felmegy a pumpa.
Hihetetlenek voltak az egybeesések, az orvosi hozzáállás. Nálunk is mindenáron valamilyen szindrómával akarták ellátni a gyereket, a genetikai vizsgálaton egy doktornő folyamatos kérdésekkel bombázott minket. Nem süket? ( A hathetes vizsgálaton azt mondta az orvos, hogy igen, mert az ordító gyerek nem figyelt az orvos tapsikolására, a szerzőnél kísértetiesen hasonlóan zajlott le ez a vizsgálat.) Nem beteg a szíve, veséje, mája? -Nem! A doktornő az orvosi lexikonokat  hívta segítségül, de a gyerekem egyik betegségbe sem fért bele :S )

Így indul Sándor Erzsi könyve is, ami második gyerekével történteket tárja elénk. Kislánya születése után, úgy érzik jöhet a következő gyerek, ám a szülés és a kórházból való távozás után Erzsi már érzi, látja a gyereken, hogy valami nem stimmel. ( Ami nekem furcsa volt, hogy a sebész orvos férj sem vett észre semmi rendkívülit a gyereken.)

Nagy nehezen végre azonosítják a betegséget, és elkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy azt a pici, apró látásképességet megtartsák Tomi számára. Arról már nem is ejtek szót, hogy miközben ezer orvosi váró, és vizsgálat vár rájuk, még meg kell birkózniuk a hétköznapokkal is, na meg egy újszülöttel. Amíg magam is bele nem kerültem a kórházi körforgásba, addig én sem tudtam elképzelni, hogy egy kisbaba mellett hogyan marad még idő akár egy otthoni takarításra is?

(Persze ilyenkor ezek a dolgok teljesen másodlagosak lesznek, kit érdekelnek a porcicák mikor a gyereket hétfőn műtik, illetve műtenék, de az orvos közli, hogy ilyen rossz vérképpel műtétről szó sem lehet... a nagy nehezen talált műtéti időpont, rá készülés, röntgen, vérvétel, belgyógyászat mind hiábavaló volt, ráadásul a férjnek is szólni kellene valahogy aki már munkába igyekszik, valahol Pest kellős közepén, hogy forduljon vissza értünk...) 97'-ben született a gyerekem akkor még nem nagyon volt mobil, meg internet. Kártyás telefon -egy darab a kórház folyosóján, ott álltunk sorban minden este, hogy hazaszóljunk mi újság... vagy éppen a kórházi készüléken szóltunk haza, ha megengedtek egy gyors hívást, ha éppen elfelejtettünk telefonkártyát venni a nagy rohanásban.)

Ami a könyvben és a saját életünkben is átsegíti az embert egy ilyen élethelyzeten, az az elfogadás mellett mindig csak az aktuális problémával való foglalkozás, eszünkbe nem jutott hónapokra előre gondolni, mindig csak az aktuális műtéten, kezelésen, gipszelésen vagy éppen csontvelőgyulladáson legyünk túl. A másik dolog pedig a humor. Ha mindig csak sírtam, siránkoztam volna, már tuti a sárga házban lennék. Ráadásul nem hat éppen jól a gyerekre, mikor 5-6 évesen egy műtét után az a feladat, hogy újra megtanuljon járni. Persze én is sírtam néha, vagy éppen úgy éreztem, hogy még egy hét a kórházban nem fog menni, képtelen vagyok újra és újra az altatásból ébredező, hányó gyerekemre mosolyogva nézni, amikor tudom, hogy órákon belül iszonyatos fájdalmai lesznek, és egész éjszaka az ügyeletes nővért fogom szekálni újabb és újabb fájdalomcsillapítóért. ( a fiam ettől függetlenül 40 fokos lázzal nagyon szeretett Gazdálkodj Okosan-t játszani!!!)

Erzsi és Tomi na meg a család története kapaszkodó lehet azoknak akik éppen most vannak olyan helyzetben, hogy egy új élet kezdetkor kaptak egy plusz feladatot, és nemigen látják a kiutat ebből.
Akinek pedig egészséges gyereke született, sétagaloppnak fogják érezni az első időszakot.

"De nem tapasztaltam meg a világot elrendező isteni mérlegelést, amelyik ha az egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Azt láttam, hogy ha elvett, akkor az jól el lett véve."

Ahogy a szerző én is rájöttem hogy néha a szülői megérzések többet érnek mint az orvosi vélemények. Írom ezt annak ellenére, hogy a mi orvosunknak örökké hálás leszek, hogy járóképessé tette a gyereket, de míg hozzá eljutottunk megjártuk a poklot.

Jó volt, hogy a könyv teljes, átfogó képet ad az ilyen nem mindennapi esetekre. A közösségbe való beilleszkedés, elfogadtatni a gyerekkel a környezettel, hogy ez van, mi picit mások vagyunk. Helyén kezelni a hülye kérdéseket és kérdezőket, nem odafigyelni a lesett állal bámuló emberekre az utcán, vagy éppen az állatkertben ahová combig gipszben viszed be a gyereked, mert tulajdonképpen átlagos család vagytok, így állatkertbe is mentek, viszont a közönség minket sokkal jobban szeretett figyelni mint a majmokat...gondolom azt hitték, mi, borzalmas szülők törtük el a gyerek mindkét lábát és az állatkerttel szerettük volna kiengesztelni a bántalmazott gyereket...
A mai napig furcsa, hogy én sokkal nehezebben viselem a hülye, és otromba kérdéseket és a bámulást mint a gyerekem...


Azt hiszem kicsit sok minden jutott eszembe a könyv kapcsán a saját életemről, ezért elnézést kérek azoktól akik egy szimpla könyvajánlót vártak.
Mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, mindenkinek!!!


Értékelés:

5 életerős cseresznye az 5-ből!!!