"Azt teszi majd, amit mindig is szokott,megkeresi az édeset a keserűben."
Sosem keresem szándékosan a háborúról szóló könyveket,valahogy ezek a könyvek találnak rám.
Ezúttal is így történt,a könyv címébe és borítójába szerettem bele.Teljesen magával ragadott a történet érzékenysége,tárgyilagossága ahogy "csak" mesél.
Henry Lee egy Kínai kisfiú, Keiko egy Japán kislány. Mindketten Seattle-ben élnek,Henry a kínai negyedben,Keiko a japán negyedben.
Henry bár sosem járt Kínában ért kantoinul, Keiko viszont egy szót sem japánul.Mégis Amerikában ők az ellenségek,és gyakran Henryt is le japcsizzák...a két kisgyerek hamar összebarátkozik ,és ahogy a politikai események hatásai egyre inkább elhatalmasodnak az életükben ,ők annál inkább ragaszkodnak egymáshoz.
Egy szörnyű napon aztán Keikot és családját a Perl Harbor miatti események kapcsán gyűjtő táborokba hurcolják, megfogadják,hogy várni fognak egymásra.
Henrynek ezek után csak Sheldon a színes bőrű zenész marad ,akinek elsírhatja bánatát.
Amerikában az a kis darab ,amit a két gyerek magáénak tudhat lassan eltűnik a föld színéről,Henry családja mindent gyűlöl ami Japán,így Keikot is. Henry ugyan családban nő fel,de még sincs senkije,apja némasággal bünteti amiért az lepaktált az ellenséggel,anyjának pedig a neveltetése nem engedi,hogy szembeszálljon a férjével.
Nem könnyen fakadok sírva,de olvasva a könyvet sokszor nyeltem a könnyeimet.Nem értettem Henry szüleit,főleg az apját,millió bűnt követett el a fia,a családja ellen.
A történet lehetne egy egyszerű szerelmi történet,bár Keiko és Henry mindössze tizenkét évesek voltak,de ez a történet sokkal többről szól.Ahogy halad a történet úgy derül ki egyre több szomorú tény, a háborúról és azokról az emberekről aki valamilyen meggyőződésük tudatában valamelyik oldalon álltak.
Henry hol idősebb emberként,hol kisfiúként tűnik fel a könyv lapjain.Elmeséli milyen volt az élet Amerikában,ahol szülei Amerikait akartak nevelni belőle ,mégis "Kínai vagyok" feliratú jelvényt kellett hordani,ahol Sheldon volt az egyetlen ember aki mindent tudott Henryről,és az is kiderül mi volt az egyetlen mondat amit Henry megtanult japánul.
És persze,hogy mi lett Keikoval és vele.
Egyetlen épület marad ami emlékül maradt az utókornak a Panama szálloda,ahová valóban lehordták több tucat Japán család értékeit.
A ma napig várják,hogy a tulajdonosok értük jöjjenek....
Bár Keikot és Henryt a szerző alkotta, a körülöttük folyó események mind-mind megtörténtek.
A Panama szálloda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése