"A Lélek igazi sötét éjszakájában mindig hajnali három óra." /Fitzgerald/
Olyan sok dicséretet hallottam már a szerzőről,hogy úgy éreztem illő lenne már olvasnom tőle valamit,így utólag lehet nem ezzel a könyvével kellett volna kezdenem.
A vékonyka kötet elején megismerhetjük a tizenéves Lorenzót,aki tömören és lényegre törően felvázolja rövidke,szomorú iskolaéveit,vágyát arra,hogy Ő másképpen élhessen....
Aztán egy ugrással egy zárt helyen termünk,ahol hamarosan látogatót kap féltestvére Olivia személyében.
Bár sokakat megrázott a történet vége,én valahogy már az első sorból kiéreztem,hogy ennek a történetnek nem is lehet más befejezése.
Mert miért is lenne?? Adva van egy nem átlagos(szerintem fura) fiú,és egy idősebb lány akiről semmit sem tudunk,csak annyit,hogy fáj neki az élet...
Valahogy nem éreztem elég okot,indokot arra amekkora szívfájdalommal ecsetelték saját sorsukat.Sajnálni kellene őket valamiért ,ami egyrészt homályban marad,másrészt mások is birkóznak hasonló gondokkal,harmadrészt pedig segítséget is lehet kérni ha úgy érzem bajban vagyok....persze ilyenkor jön a sablonos válasz,hogy de hát nekem senkim sincs...viszont nekik volt,ezért sem értettem ezt a nagy világfájdalmat.
Az emberek nem mindig úgy szeretnek ahogy mi elvárjuk,legyen szó barátról,szülőről,tanárról-de ha kinyitjuk a szánkat,ha mi is érzelmeket közvetítünk,akkor valószínűleg kapunk is,ilyen egyszerű az egész.
Nem szeretem az olyan embereket akik világ fájdalommal az arcukon járkálnak ,és csak azt tudják hajtogatni,hogy őket nem érti meg a világ.
lehet másoknak mást jelent a történet,mást láttak bele Olivia és Lorenzo karakterébe,de nekem ennél több nem jött le róluk.Sőt így visszagondolva már olvasás után most éppen baromi mérges is vagyok rájuk.
Értékelés:
3,5 cseresznye az 5-ből!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése